Julio Gonzálezt (Barcelona, 1876 – Arcueil, Franciaország 1942) a modern vasszobrászat megalapítójának és a XX. század egyik fő szobrászának tartják. Megjelölte Picasso technikai és koncepcionális vonatkozásait, akinek barátja és munkatársa volt, amellett, hogy kapcsolatban volt Juan Grisszel, Pablo Gargallóval és Modiglianival. Julio González munkásságának megközelítése azonban nyilvánvalóan hiányos lenne, ha nem vennénk figyelembe kapcsolatát idősebb bátyjával és a családi hajtóerővel, Joan Gonzálezzel (Barcelona, 1968–1908), akinek művészi karrierjét korai halála megszakította. . A történet ugyanilyen hiányos lenne, ha figyelmen kívül hagynánk lánya, Roberta González (Párizs, 1909 – Monthyon, 1976) folyamatos szerepét, nemcsak művészként, hanem egy összetett művészi korpusz intellektuális és érzelmes végrehajtójaként is.
Joan González , a legidősebb testvér volt a családfő, és olyan döntések meghozataláért volt felelős, mint például a párizsi letelepedés, és intenzív kézműves munkát hagyott hátra a barcelonai fémmegmunkáló műhelyben. Joan mindössze nyolc évig fáradhatatlanul dolgozott, hogy betegsége lehetővé tette számára, hogy a művészetnek szentelje magát, 1900 között, amikor elhatározta, hogy Párizsba költözik, és 1908 között, amikor végül visszatért, hogy szülővárosába, Barcelonába haljon. Ez a nyolc év elegendő volt ahhoz, hogy kivívja neki az olyan művészek és kritikusok elismerését, megbecsülését és csodálatát, mint Joaquín Torres Garcia, Alexandre de Piquer, egy fiatal Picasso vagy maga Gaudí, akit elbűvölt a munkája. Joan rövid, de gazdag művészi pályát hagyott a jövőnek a posztimpresszionista és szecessziós illusztrációk, városi portrék, különösen fiatal nők portréi terén.
1927-től Julio González vassal kezdett dolgozni; Nyírt fémdarabokat vagy kis vasrudakat vágott ki az autogén hegesztőszitán, de mindig olyan kidolgozott elképzeléssel a végeredményről, hogy rajzai és vázlatai azt sokszor előre jelezték.
