1947-ben a kommunizmus veszélyesen terjedt Kelet-Európában, Kínában és Észak-Koreában, míg az Egyesült Államokban hisztérikus boszorkányüldözés kezdődött, ahol senki sem volt biztonságban attól, hogy vörösséggel vádolják és börtönbe zárják.
Az ugyanabban az évben alapított CIA egyik szerepe, amelyből még mindig hiányzott az emberi jogok megsértése, a zsarolás, a kínzás, a diktátorok, maffiák és drogkartellek finanszírozása és felfegyverzése, az volt, hogy katonáival, proletárjaival és parasztjaival megismételje a szocialista realizmust az éneklés munkába állt az ügyeletes bajszos elvtárs éber szeme alatt. Ebből a célból a CIA létrehozta a Kongresszus a Kulturális Szabadságért (CCF) nevű szervezetet, amelyet Nyugat-Berlinben alapítottak CIA-pénzekből, és amelyet egy CIA-ügynök irányít, aki értelmiségiek, írók, történészek, költők és művészek tarka állatkertjét egyesítette az absztrakt expresszionizmust a szabadság szimbólumává tenni.
Mark Rothko – No. 5/No.22 (1950, MoMA)
A marginalizált, bevándorló és erős alkoholizmusra hajlamos művészeket De Kooningnak, Pollocknak vagy Rothkonak hívták, és ideális antihősprofillal rendelkeztek - különösen az Orosz Birodalomban született Rothko -, hogy eladják a pirítóst, és ilyeneket tegyenek. dicséretes feladat rajtuk. A CCF maga volt felelős a promócióért, harmincöt országban aktív, több mint húsz magazinjában számtalan kritikust fogadott, akik ettől kezdve jogot adtak maguknak, hogy urbi et orbi meghatározzák, hogy ezek az órák kérdéses alkotásai a kvintesszencia. a művészet.
Mivel az ügyet nemzetközi fókuszba kellett helyezni, a CCF milliomosok és múzeumok nagylelkű hozzájárulását kérte. A legkiemelkedőbb, hogy ne térjen el a bűnözői ágtól, Nelson Rockefeller volt, akinek édesanyja társalapítója volt a New York-i Modern Művészetek Múzeumának. Valójában Rockefeller volt az egyik legnagyobb támogatója az absztrakt expresszionizmusnak, amelyet "szabad vállalkozási festészetnek" nevezett.
Willem De Kooning – Ganesvoort Steet (1949, The Willem de Kooning Alapítvány)
Mindezeknek köszönhetően 1956-ban már harminchárom nemzetközi absztrakt expresszionizmus kiállítást rendeztek. És 1958-ban volt egy nagyszerű kétéves turné, amelyet meglepetésszerűen a MoMa reklámozott. Bázel, Brüsszel, Nyugat-Berlin, Milánó és Párizs városok adott otthont a kiállításnak, de amikor a londoni Tate Gallery kijelentette, hogy nem engedheti meg magának, egy Julius Fleischmann nevű altruista milliomos közbelépett. Fleischmann a CIA által finanszírozott Farfield Alapítvány elnöke volt, így az amerikai adófizető végül saját zsebéből fizette ki a kiállítást.
Ha ez nem újdonság, és a politikusok és bürokraták által népszerűsített "művészet" sem művészi kritériumok nélkül, az a szánalmas, hogy ami a múltban egzotikusnak vagy izgalmasnak hangzott - mint például a kommunista művészet múzeumokba szorult maradványai -, az mércét szabta meg. Korunk legjövedelmezőbb átverésének alapjai és működése, ahogy azt előző cikkünkben is írtuk.
És aminek évtizedekkel ezelőtt ki kellett volna halnia, az még mindig ugyanolyan érvényben van, mint hetvenöt évvel ezelőtt, és áporodott és rothadt szagot hordoz – José Luís Infiesta, a MEAM alapítójának kifejezésével élve –, amely mindaddig büdös lesz, amíg azok. akik ezt hirdetik, megvan a gazdasági kapacitásuk arra, hogy szent szörnyeit mauzóleumokban tartsák, mint néhány kommunista elvtárs, és tehetségtelen lusta embereit, akiket mesterségesen emeltek ki a semmiből a nemzetközi kritika lapjain.
8 hozzászólás
Interesante retrospectiva, María, que refleja, como en casi todo lo relacionado con la cultura, la decadencia que estamos viviendo en pos del dinero fácil y, en general, de las estupideces de fácil consumo. Desde entonces todos los periódicos han sido comprados por enormes conglomerados que defienden sus propios intereses, es decir el puñado de artistas que quieren, en detrimento de todos los demás. A veces estaría bien ver expuestos jóvenes promesas, pero no es algo de inminente acontecer.
Hasta principios de los años 1990 las Galerías de arte eran muy numerosas y muy concurridas por un público de todas las edades, amante del arte realizado con mucho esmero, reflexión y elaboración, tanto en el figurativo como en grandes figuras del abstracto.
Los periódicos eran más numerosos que hoy en día. Cada periodico tenía su critico de arte, una persona culta y muy entendida. Cada semana, cada uno en su diario respectivo, publicaba una crítica sobre una de las distintas exposiciones en curso.
De pronto todos los periódicos y Revistas de Arte se pusieron a publicar artículos sobre el Genio del Grafitti: Jean-Michel Basquiat. Acababa de morir a los 27 años de una sobredosis y había sido el único artista a sus tan solos 21 años jamás invitado a participar a la Feria más importante del Mundo: Art Basel.
Todo el mundo: críticos, artistas y el público se hacía la misma pregunta: ¿"Pero qué le encuentran a este personaje? ¿Por qué de pronto hablan de él y de sus graffitis en todas partes y de ninguna otra Manifestación de Arte?"
De un día para otro, los críticos dejaron de escribir artículos sobre exposiciones que no fueran de los nuevos estilos impuestos al público. Los periódicos dejaron de publicar su departamento reservado a las Exposiciones y despidieron a los críticos.
Las Galerías de arte tal y como habían funcionado se quedaron sin público y fueron desapareciendo, cuando éstas siempre habían desarrollado, corriendo un riesgo económico, un papel importante dando a conocer a artistas buenos y a menudo noveles.
Las han desplazado los grandes bancos que con su enorme poderío, presentan magníficas Exposiciones de …artistas consagrados. No presentan jamás ningún artista desconocido y no corren, en consecuencia, ningún riesgo financiero. No permiten la promoción de un Arte Nuevo de calidad.
Muchísimas gracias por este comentario David.
Sí, poner el dedo en la llaga no es placentero, pero los que formamos este negocio intentamos regir nuestras vidas por la honestidad y la transparencia, aunque duelan. Como hay cosas que son inadmisibles y objetivamente escandalosas consideramos que es nuestro deber hablar, porque quien calla otorga y es cómplice.
Un afectuoso saludo
¡Qué osadía de artículo más satisfactoria! Me parece fascinante que en casa de herrero cuchillo de hierro, y no de palo. Le habéis dado la vuelta a la tortilla y puesto el dedo en la llaga. Algunos pensarán que echáis piedras sobre vuestro tejado, otros pensamos que estáis quitando precisamente las piedras de vuestro tejado. Me gustó, y lo mejor, me sorprendió, y más que por la información es en dónde aparece esta información!
Buenas tardes Miguel y gracias por su comentario,
Coincidimos en que aquella persona que durante toda su vida sólo pinta arte abstracto difícilmente posee la técnica, las ideas o el ingenio para pintar otra cosa.
Nos ha gustado el símil artista-periodista, nunca nos lo habíamos planteado así, aunque viendo en qué se ha convertido el supuesto cuarto poder estaríamos hablando de un mundo ideal.
Un cordial saludo y esperamos leerle de nuevo